2015. július 15., szerda

Ördögi körök reggel


Reggel felkelek, Ő kelt. Nehezen. Késő estig néztem a „ Lie to me ”- t, mivel annyira kattogott az agyam, hogy csak a filmen tudtam elaludni.
Ránézek az órára, hat óra van, de valahogy mindig elkések. Mindenhonnan. Szeretném még az ágy sarkában megtalált párnámat a fejem alá tenni, mert az olyan jó hideg, nem úgy, mint amin heverészek órák óta. „Még csak egy perc”- kérem, de közben annyira irigylem, amiért ő már szinte majdnem glédában áll. Párnacsere.
Fél hét után kikászálódok, - szokásos körök -, de a Prücsköt még hagyom aludni, mert olyan szép ilyenkor és különben is, legalább ő hadd aludjon. Közben belegondolok, mi lenne velem, ha ketten lennének. „Istenem, de vágyom már rá, hogy ketten legyenek. De a pénz, a munka, csak még egy projekt… Bakker, a munka…”
Ő elindul. Forró csók az ajtóban, szívecskét rajzolok a kezemmel, nézem, ahogy elmegy. Bár együtt tölthetnénk a napot. Megint olyan keveset beszélgettünk tegnap, pedig annyira jók vagyunk együtt. Annyit tudunk nevetni. Olyan szerencsés vagyok!
Már mindjárt 7 óra, én meg még pizsiben flangálok, Szívem másik csücske még alszik. Azért megmérem gyorsan hány kiló vagyok,- Francba! Csak 20 deka ment le. – Sose leszek a régi….
Gardrób. Mit vegyek fel? Jó lesz a csíkos gatya azzal a kék felsővel meg a saru, legalább tudok rohanni a reggel. Smink, hogy legyen mégis valami emberi kinézetem, fésű, ma megint kivasalom a hajam. Tükör. De szarul nézek ki…. Nem kellene ez a gatya. Talán meg sem kellett volna venni. Anyám, mikor először meglátta, csak annyit mondott „Uramisten”! De bakker’ olyan jó az anyaga!
Leveszem. Felveszem a farmert, az sosem téved. De nem jó hozzá a felső, túl kék vagyok már. Legyen a rózsaszín. Felveszem, tükör. Nem, inkább a fehér. Oké, de akkor lecserélem a cipőm is, még se a saru, inkább tornacsuka. Ejj, de jól nézek ki majd megint a „csinikék” közt ma, de nem baj, majd mosolygok. Azt mondák, a szemem mindig mosolyog,- s végül átmegyek még egyszer a spirállal a pillákon …. szerintem is szép a szemem, csak ne lenne olyan fáradt!
Negyed 8 múlt. Felkeltem a Manócskát. Nem akar. Tudom Prücsök! Én is átéltem ma ezt. Majd’ 20 kiló, de kiemelem az ágyból, kiviszem a kanapéra, kap egy kakaót, s tejszeletet kér. Oké, legyen. Kapcsolok egy mesét, olyan jó pofa mesék vannak mostanában,- végre nem ilyen öldöklősek. Kihozom a ruháit és felöltöztetem, mint egy pólyást. Hisz nem rég volt pólyás. Istenem, hogy telik az idő! Megfésülöm, cuki copf, cuki ruci, cuki úgy ahogy van, csak a szája körül maradt ott a cica-bajusz a kakaótól. Gyors mosakodás, persze már ruhában. Tök hülye vagyok, csurom víz a gyerek. Pólócsere. Az előbbi jobb volt, de mindegy. Fél 8, már illene a melóhelyen lenni. Mások olyan jól csinálják! Én miért nem tudom úgy? Megint elkéstem.
Na mindegy.
Taxi. Megint. Egyszer ki fog nyírni, hogy eltaxizok egy csomó pénzt! Dugó, de a sofőr jópofa. Lehúzzuk az ablakot, mert az szeretjük, ha az arcunkba csap a reggeli szél. Annyira hasonlít rám a Manócska. Nem szereti a levegőtlen autót, a fura szagokat, egyfolytában beszél, és nem ereszti a kabaláját,- bár én is hordhatnám magammal mindig az sajátom, annyi erőt ad.
Magamhoz húzom, jókat hülyülünk az oviig, a sofőr is röhög rajtunk,- annyit tud csicseregni, imádom én is. Megérkeztünk az ovihoz. Búcsú, de már csak nekem nehéz. Visszaülök a kocsiba, ami elrepít dolgozni. Megint kések, megint nem reggeliztem, de itt vagyok. Álmos vagyok … visszabújnék a meleg ágyba, magamhoz húznám őket, de már csörög is a telefon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése