Hogy miért szeretem a közösségi hálókat? Mert a hozzám hasonló anyukák hozzám hasonló problémáival szembesülök állandóan.
Tegnap csodaszép hóesés volt a Belvárosban (is). Én, aki bemenekülök a paplan alá a hideg és a latyak elől, mint gyerek álltam a Fő utcán oldalamon a barátnőmmel és csak ámultam, milyen gyönyörű.
Az egyszerű anyuka a baráti csevej után már megy is az orkángatyáért és hóembert épít a gyerekkel. Nem azért, mert nincs mosatlannal tele a mosogató és nem azért, mert tök üres a szennyes tartó, hanem azért a csillogó szempárért, ami ránéz, amikor az eldeformált hópofa "elkészül".
Kicsi, occsó, de a miénk :-)
Szeretjük, simítgatjuk még, próbáljuk formába hozni, hiszen annyi mesét láttunk megelevenedett hótársunkról és annyira jó lesz kinézni az ablakon és rápillantva már azt képzeljük, hogy lent fekszünk és hóangyalt csinálunk röhögve, ahelyett, hogy a holnapi gatyát vasaljuk.
Az idilli képek arra tök jók, hogy be legyenek árnyékolva.
Történik, hogy "Jófejapu" és "Jófejfia" arra járnak éppen kocsma-otthon távban és mikor Te már elhagytad a hótelep színhelyét, ők fogják magukat, belerúgnak a kis teremtményekbe jobbról-balról, erről-arról és dinnyelopó- pózban dolguk végeztével továbbmennek.
Gyerek sír, Te üvölteni tudnál! (...a sírás és az újjáépítés miatt, illetve a fagyott ujjakról már nem is beszélve.)
Újjáépítés, fotózkodás, gyerek újra boldog, szerencsére Ő még könnyen felejt!
De Te nem. Blogolsz, agyalsz, csetelsz róla és nem érted, hogy miért vannak ilyen emberek. Miért jó más kára, miért jó az építés helyett a rombolás? Miért néznek durva videókat a gyerekek a TV-ben és miért játszanak 6 évesen öldöklőset? Alma meg a fája .... stb ....
Annyi miért-et tudnánk felhozni a sajnos megszokott példát látva, hallva.
Én egy dolgot remélek nagyon. Szeretném, ha a lányom, mindig újjá tudná építeni a hóembereit, ha a világ le is rombolja olykor, amit teremtett.
Szeretném, ha megtanulna nyelvet ölteni minden olyan emberre, aki a más kárában látja meg a maga boldogságát. Szeretném, ha mindig megrázná magát, és tovább lépne. Okosabban, tapasztalattal, de töretlen lelkesedéssel.
És mit tehetünk mi ilyenkor?
Ott vagy, letörlöd a könnycseppeket, újjáépíted és elmondod, hogy ez mennyivel szebb lett, megdicséred és elmondod, hogy a másik milyen butaságot csinált.
Hiszen ez a dolgunk, nem?
Utat mutatsz és megoldásokat, a bukkanók után felállítod, könnyet törölsz, együtt örülsz vele, mész vele, aztán hagyod egyedül menni és kész.
