Egy átlagos szombatnak indult, amikor együtt a család, amikor felhőlenül örülünk egymásnak. A hírek a veronai balesetről azonban elcsendesítenek bennünket és elgondolkodtatnak.
Végignézek a lányaimon. Felhőtlenül boldogok. Játszanak, csicseregnek. Ülök a kényelmes fotelban, a pokróc melenget, a tudat, hogy mindenki itt van és jól van, boldogít.
El sem tudom képzelni (és nem is akarom), milyen lehet egy szombat reggel arra ébredni, hogy nincs már többé. Hogy a gyermek, akit a karjaidba fektettek születésekor, akit járni-beszélni tanítottál, aki neked a világot jelenti, egyszer csak nincs. Hiszen ő ad értelmet mindennek, ő az, akiért felkelsz, dolgozol, aki létezésed határozza meg. Most pedig ő az, aki nem jön már haza, nem ölel át, nem mondja már, hogy Anya!
Annyit gondolkozom, hogy hogyan kerülhető el egy ilyen. Ne engedjem sehova őket? Mindig kísérjem el én is? Nyilván ez mindegyikőnk első gondolata. Aztán az, hogy ezt nem tehetem, hiszen hogyan ismerik meg akkor a világot? Hogyan kötnek majd barátságokat? Hogyan lesz belőlük az a széles látókörű és okos, tapasztalt felnőtt, amilyennek szántuk őket. Nem tehetem meg, hogy bezárom. Marad az aggódás, marad az, hogy igyekszünk mindent megtenni az apjával. Marad a marcangoló bizonytalanság és a remény, hogy velünk nem történhet meg. Aztán összeszorul a torkom, mert nem sokára ovis kirándulás. Busszal. A szívem pedig már most a torkomban zakatol.
Ma 16 gyermek édesanyja és édesapja fekszik le azzal a tudattal, hogy a gyermeke már nincs többé. El sem tudom képzelni, hogy mi járhat a fejükben. Csak azt tudom mondani, hogy próbálják túlélni, hiszen minden más részvétnyilvánítás olyan üres, olyan semmitmondó. Együttérzek veletek!
Berdó Erika G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése