Egy hete olvashattátok az első részt, ahol számos anyukával összeszedtük nektek, hogy mennyire nehéz, amikor a várandósságba beletrollkodnak a kíváncsiskodók, a pocak-tapizók és azok, akik hirtelen jobban tudják mindenkinél, hogyan készüljünk fel az anyaságra. Az élmény kavalkádja, azonban nem szűnik meg a baba érkezésével.
Sőt, megmutatjuk, hogyan fokozódik ....
Az a kilenc hónap egy igazi, megtestesült csoda volt. Majd egy napon elérkezett a pillanat, amikor hosszú vajúdás után a karjaimban tarthattam ŐT. Egy pici belőlem, egy pici az apjából. Minden megváltozott: a lélegzésem, az érzéseim. Anya született. Anya érzésekkel, álmokkal, vágyakkal, ösztönnel. A karjaim óvó ölelésében tartottam, majd összeráncolt homlokkal néztem a nővért, ahogy elviszi méricskélni és az aggodalom közepette már a varratokat sem éreztem, csak azt akartam, hogy újra ott legyen.
Ezt ti is átéltétek mind. Tudjátok ti is, milyen az, amikor ez a kapocs napról napra erősödik. Senki, senki nem ismeri nálad jobban, pedig még te is csak kóstolgatsz minden jelentéstartalmat a mozzanatai, a hangja, a sírása mögött. Így telnek a napok, a hetek, a hónapok, melyre árnyékként vetülnek a vendégek, rokonok litániái és az okos tanulmányok.
A jótanácsok, higgyétek el, nem esnek nehezünkre. Szívesen hallgatjuk meg a tapasztalataitokat, a szüléstörténeteket, azt, hogy ti milyen nehéz helyzeteket és hogyan oldottatok meg. Hálásak vagyunk minden olyan elbeszélésért, ami arról szól, hogy nálatok hogyan működött, nálatok mi vált be. Azonban fontos megértenetek, hogy ami nálatok működött, az nem egyetemes igazság. Minden gyermek más és más, ahogyan más a család, amibe született, én is más vagyok, mint te, és ami a ti időtökben, a ti életetekben működött, az nem biztos, hogy nálunk is fog. Két órányi látogatás, pár Messenger-en elküldött kép alapján Ti nem ismeritek a gyermekeinket és minket sem. Tudjuk, hogy ti már felneveltetek egy-két-három gyereket. Láttuk, tapasztaltuk. Valóban fantasztikusak, de mi lehet, hogy nem úgy szeretnénk és ezt tiszteletben kell tartanotok, akkor is, ha az igazságérzetetek és a segíteni akarásotok túlbuzog bennetek.
Tudjátok, nagyon nehéz nekünk ez a sok változás. Megváltozott a napirendünk, más lett a prioritás, nem tudunk önzőek lenni, pedig azt olvassuk lépten-nyomon, hogy megtehetjük. Fáradtak vagyunk és miközben aludnánk egyet, a lelkiismeretünk nem engedi. Sok bennünk a bizonytalanság, de a receptet erre nem a ti módszeretek adja meg. A támogatásotok kell. A háttér kell. Az, hogy sírhassunk egyet. Az, hogy ne ítéljetek el minket, és ne bizonytalanítsatok el abban is, amiben már biztosak voltunk. Kérjük, hogy ne lépjétek át az intimitás határát, mert ha eddig nem beszéltünk nektek a testünk működéséről, ezután sem szívesen tesszük. A sok hallott dologból mi össze fogjuk gyúrni azt, ami nekünk válik be majd a hétköznapokban is, és az majd a mi sikertörténetünk lesz. Nem a tiétek, nem a netes megmondómamiké. Csak a miénk.
Ne vonjátok minden helyzetben kétségbe az anyai kompetenciáinkat, mert ha a segítség is a cél, nem annak vesszük, hanem kioktatásnak, és üzenetként, hogy ti jobban tudjátok. Ha szükségünk lesz rátok, szólunk, és a lényeg, hogy akkor azt majd halljátok meg. Egyszer ti is azt tettétek a gyermeketekkel, ami szerintetek a legjobb volt nekik, hagyjátok, hogy mi is ezt tegyük! Köszönjük!
... folytatjuk ...
Berdó Erika G.
Az első részt ITT olvashatjátok!
